Intézményünk mester óvodapedagógusa Bagolyné Szűcs Andrea országos második helyzést ért el a FÉNYEK VAKONDJA .... novella író pályázaton.

Fények vakondja irodalmi pályázat kiírója a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesülete. A pályázati Csukás István emlékére lett meghírdetve.

Bagolyné Szűcs Andrea Fények vakondja – Csukás István emlékére   

Volt egyszer – nem is olyan régen, csak éppen a mesék idejében – egy csudálatos tisztás, ahol a fák lombjai csokoládéillatot susogtak, s a fűszálak úgy csillogtak, mintha porcukorral hintették volna meg őket. Itt gyűltek össze Mirr-Murr, Pom Pom, Süsü, Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya Sün Demeter, Sün Tihamér és a legkisebb Sün Balázs, és a többiek, hogy megünnepeljék Gombóc Artur születésnapját.

• Boldog csokiszülinapot! – rikkantotta Mirr-Murr, s bajuszát pödörgetve egy gömbölyű csokoládét tett le a tisztás közepére.
• Ez pedig lyukas! – lebbent Pom Pom a levegőben, és egy karikára formált csokit pottyantott a kupac tetejére. – Tudom, hogy szereted a kerek, a szögletes, a hosszúkás, a rövid, a tömör és a lyukas csokoládét is!

Süsü, az egyfejű sárkány kissé félénken lépett elő.

• Én… én csak egy egyszerű tejcsokit hoztam – mondta pironkodva. – Nem akartam megégetni.

Gombóc Artúr szeme úgy csillogott, mint a frissen bontott alufólia.

• Szeretem a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét… – kezdte boldogan, s már épp folytatta volna a felsorolást, amikor különös hang zavarta meg őket.
• Ho-ho-ho-horgász jelentkezik! – harsant a jól ismert kiáltás, és megérkezett Nagy Ho-ho-ho horgász.

De nem ám horgászbottal!

Hanem egy hegedűvel.

• Ez meg micsoda? – hunyorgott Mirr-Murr.
• Csoki helyett… fa? – csodálkozott Pom Pom.
• Lehet rajta csokit húzni? – kérdezte reménykedve Gombóc Artúr.

A Nagy Ho-ho-ho horgász büszkén kihúzta magát.

– Szégyen, nem szégyen… ezt horgásztam. Egy régi tó mélyéről. Kiszárítottam, elvittem egy hegedűjavító mesterhez, aki kijavította, amit az évek tönkretettek… és kiderült: mesterhegedű! Nagyon értékes darab!

A társaság egy pillanatig néma maradt, majd kitört a nevetés.

• Ugyan! – legyintett Mirr-Murr.
• Ki örülne egy hegedűnek? – csilingelt Pom Pom.
• Lehet rajta csokit szeletelni? – érdeklődött Gombóc Artúr.

A horgász nem sértődött meg.

• A Papa örült volna neki – mondta csendesen.

Elhallgattak.

A Papa. Aki megálmodta őket. Csukás István.

• De hát… a Papa nem is tudott hegedülni! – hitetlenkedett Süsü.
• Dehogynem tudott! – vágta rá a horgász, és előhúzott egy képet. A képen a Papa hegedűvel állt, komolyan, mégis mosolygós szemmel.
• Nézzétek csak! – mondta. – A Papa nagyszerű hegedűművész volt, és a Békés-tarhosi Énekiskola falai között tanult.
• Tarhos? – billent oldalra Pom Pom.
• Az meg miféle hely?
• Egy apró település Békés megye szívében – kezdte a horgász, és most nem tréfált. – Olyan hely, ahol a nyári esték lassan hűlnek, és a mezők fölött sokáig világos marad az ég. Ott állt az iskola, amely nem egyszerűen iskola volt, hanem otthon is.
• Képzeljétek el: hajnalban ébresztő, közös énekszóval induló nap. A folyosókon hegedűtokok sorakoztak, a termekből zongoraszó és kóruspróba hangja szűrődött ki. A gyerekek nemcsak tanulták a zenét – benne éltek. Kodály-művek csendültek fel, népdalok szálltak az ablakon át a kertbe. A tanárok nemcsak oktattak, hanem neveltek is: figyelemre, kitartásra, egymás meghallgatására.
• Olyan lehetett, mint egy nagy zenélő család – suttogta Süsü.
• Bizony – bólintott a horgász. – Aki ott tanult, megtanulta, hogy a csend is fontos. Hogy egy hang csak akkor szép, ha a másikra figyel. Fegyelem volt, igen – napi gyakorlás, próbák, fellépések –, de közben ott volt az öröm is. Az együtt megszólaló hang csodája.
• És miben volt más, mint a mai világ? – kérdezte Mirr-Murr, aki most kivételesen nem incselkedett.
• Lassabb volt – felelte a horgász. – Nem villogtak képernyők, nem szólt egyszerre százféle zaj. A gyerekek könyvet olvastak, leveleket írtak, együtt játszottak. Ha muzsikáltak, szívük lelkük benne volt. A zene nem háttér volt, hanem középpont.
• És a Papa? – kérdezte halkan Gombóc Artúr.
• Ő egész életében szeretettel emlékezett ezekre az évekre. Tarhos nemcsak iskola maradt számára, hanem gyökér. Onnan hozta magával a ritmust, a dallamot, ami később a meséiben is ott lüktetett. Talán ezért olyan zenések a mondatai… halljátok? – és a horgász mosolygott.

A tisztáson csend lett. Olyan csend, amiben szinte hallani lehetett a papa hangját.

• Emlékeztek mi volt a papa kedvenc maga alkotta csatakiáltása? – kérdezte Picur?
• Hát persze – mondta Süsü és már kezdte is mondogatni:” Emitt sírás? Amott bánat? Ott termek, s a könny felszárad! Mosoly nyílik és dal fakad, bú, baj, bánat messze szalad!”

Igy van!  - Füttyentett Gombóc Artúr – ez a beszéd! A papa jó dolgokat tanult abban az iskolában

• És most is él még ez az emlék? – kérdezte Pom Pom.
• Él bizony – bólintott a horgász. – A Békés-Tarhosi Zenei Napok minden évben újra megtölti zenével azt a vidéket. Koncertek, találkozások, emlékezés. Mintha az egykori iskola hangja nem akarna elhallgatni.

Gombóc Artúr lassan a hegedűhöz lépett. Most nem a csokoládékat nézte.

• Szeretem a kerek csokoládét… a lyukas csokoládét… – mondta elgondolkodva. – De ezt a hegedűt is szeretem. Mert a Papára emlékeztet. És arra a fiúra, aki Tarhoson gyakorolt.

Felnézett a többiekre.

• Megőrzöm. És egyszer elmegyünk Tarhosra. Mindannyian. Meghallgatjuk a zenét. És mesélünk a Papáról. Hiszen mi ismerjük őt a világon a legjobban.

Pom Pom halkan a vállára telepedett. Süsü óvatosan átölelte őket.

Mirr-Murr meghatottan bajuszt pödörgetett.

A Nagy Ho-ho-ho horgász pedig csak ennyit mondott:

Ho-ho-ho… néha a legnagyobb fogás egy emlék, amit soha nem engedünk vissza a vízbe.